Katona vagyok én, ország őrizője,

Sír az édesanyám, ha elvisznek tőle.

Sír az édesanyám, a rózsám meg gyászol,

Fekete gyászvirág búsul ablakába.

Szomorú fűzfának harminchárom ága,

Arra reászállott harminchárom páva.

Ki ződbe, ki kékbe, ki tiszta fehérbe,

Csak az én édesem tiszta feketébe.

Szomorú az idő,

El akar változni,

Szomorú a szívem,

El akar hasadni.

Istenem, Istenem,

Szerelmes Istenem.

Hogy kell ez világot,

Búval eltöltenem.

Katona sem lettem volna,

Ha a bíró jó lett volna.

De a bíró rossz ember volt,

Katonának beíratott.

Katonának gyöngy a neve,

De szomorú az élete.

Szomorú szívem gyászt visel,

Bennem elig kesereg el.

Erdő nincsen zöld ág nélkül,

Az én szívem bánat nélkül.

Akármerre vetem fejem,

Mindenütt búval kell élnem.

Olyan bú van a szüvemen,

Kétrét hajlott az egeken.

Ha még egy rét hajlott vóna,

Szüvem ketté hasadt vóna.

Megpendült harangom, pallérozott kardom,

Nem szabad énnekem az ágyban meghalnom.

Áldozom éltemet az ország javára,

Forgatom fegyverem vitézek módjára.